Érzelmek vihara…
Dúl bennem az érzelmek vihara,
ledöntve mindent, mint elhagyott ara,
egy elszabadult áradat, mely lelkemből
vulkánként tör elő, ez én vagyok?
kérdem magamtól, miért e keserv?
hová lett a megfontolt bölcs,
kinek lelke tiszta és édes,
mint fáról leszedett gyümölcs?
Egyszer tűzforró, mint a láva,
majd észhez térít a melankólia,
aztán újfent izzik, bekerít
a színes fotokópia!
Majd a némaság keserves börtöne,
a magány szívszaggató fájó sebe,
végül a remény koldus kenyere,
s nem találja e nő, hol a helye!
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése