Örökké várok rád
Pirkad a reggel, az éj-árnyék fényre vált,
lombok között a rigó párjáért kiált.
Ébred lassan a kócos, álomittas táj,
szemében tűzcsóva vibrál, - hiányod fáj...
Halovány még a Nap, de sugara már éget,
mint szerelem, ha gyötrelemmel ér véget.
A sejtekben tűz lobog, s ott végigszalad;
forr a vér, lángja felcsap, s folyamként halad.
Ilyen az érzelem, ha elér, s tombol,
a feltámadt ár Etnaként - fájón - rombol.
Az emlékek ködfátylán át arcodat látom,
ajkad édes vonalát szívembe zárom.
Magányos a reggel, szobám üresen áll,
a templomtorony hangja a lelkembe száll.
Mint kőszírt a parton: örökké várok rád,
s titkon szeretlek Téged. Egy életen át.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése