A puszta.

A puszta…

Sík vidék, ökörnyál, gémeskút,
s ha arra visz a vándorút
szívem lángra gyúl a puszta láttán.
Eszembe jut mennyit
vágtáztam rajta lovam hátán.
Pedig azóta sok víz lefolyt a Tiszán.
Most is, meddig a szem ellát,
látom a kék horizont vállát,
a Hortobágyi hidat,
s a terelő boldog pulikat,
távolban kis fehér tanyák, s
a szél lengeti az árva lány haját.
az út mentén piros pipacs
és kék búzavirág,
s az égen pacsirta dalol
éneke mindig elvarázsol.
Távolból visszanézve,
bármerre járok
a puszta szépsége meghódít,
lelkemben újra és újra
elbódít.