Egy jeges leheletű éjjel.
Mint Föld méhéből olvadó magma,
úgy tündököltek a fények, épp ma.
Kitárt szárnyú lepkék, apró képek,
pörgő násztáncukkal megigéztek.
A reszkető táj vágyta a Napot,
mint jó gazda a sarjadó magot.
Hol van a nyár égő lehelete,
jegessé vált forró kerevete.
Hegyorom mögött eltűnt horizont,
emitt szélfútta tölgy susog viszont.
ám ökörnyál szorult ága közé,
és nem látni sötét lombja mögé.
Lehűlt az éj, szép subája szakadt,
benne a csillagporos vágy maradt.
Vacog a szendergő kökény bokra,
kékre fagyva merült az álmokba.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése