Nélküled, elveszve

Nélküled, elveszve…

Nélküled így elveszve,
vágyálmokat kergetve.
Milyen nehéz, milyen nehéz!

A szívem is borongós,
arcom tiszta mélabús,
Oly mélabús, oly mélabús.

De bárhol vagy szeretlek,
eszembe jutsz, reszketek,
csak reszketek, csak reszketek.

Mint sivatagnak a víz,
szomjas földnek a zápor,
úgy hiányzol, úgy hiányzol.

Vágyom, hogy végre ölelj,
csókolj és szeress, bókolj,
nekem bókolj, nekem bókolj.

Nélküled így elveszve,
vágyálmokat kergetve.
Milyen nehéz, milyen nehéz!

Tánc éjfél után

Tánc éjfél után

A hintó suhan a sötét erdőn át,
utasa így a tájból semmit sem lát.
Múlik az idő közel éjfélre jár,
a hat fehér paripa ekkor megáll.

Komor kastély falán rózsaága fut,
ám ablakain a gyertyafény kigyúlt.
Éjhercege az ajtó kilincshez ér,
vendége apró keze kezébe fér.

A bejárat nyitva áll, belép a pár,
a tánctermet beragyogja a fényár.
Halkan zene szól, hölgy és partnere
táncolni kezd, hallik suhogó nesze.

Az éjherceg boldogan öleli hát,
keringőzne vele egy életen át.
Szállnak és repülnek lelkük összeér,
ám ébred a hajnal s a tánc, véget ér.

Magány

Magány

Magányban élek és miközben
testemen átfut a gyötrelem,
a zárt ablakon a szél rezzen,
elsüvölti elmúlt életem!

Neked szól e végső üzenet,
leírom megszentelt nevedet.
Bélyeg nélkül kapod levelem,
a koldusod lettem szerelem.

Gyertyafényben fürdetem szemem,
faggyú cseppen, olvad kezemen,
táncol lángja, nyaldossa arcom,
kint lassan lép a szürke alkony.

Sanzon zokog kopott lemezen,
búcsút jajong, megül fülemen.
Magányos szobám hűlt rejtekén,
hol boldogok voltunk te meg én!

Sóhaj a szélben

Sóhaj a szélben.

Óh, miért ver ily sebesen a szív,
ha rád gondolok újra és újra.
A hangod pedig csábítóan hív,
mint egy szomjazó dervist a kútra.

Ha simogat az őszi napsugár,
benne érzem kezednek melegét.
Szemed tükre mint éles fénysugár,
vetíti vissza íriszem színét.

Sóhajom hozzád repül a széllel,
öledbe csöppen, mint egy kismadár,
simogasd csendben, égő lelkeddel
fonjad körbe, mint hosszú selymes sál.

A képzelet szárnyán veled vagyok,
ölelj meg úgy, mint soha senki mást.
Álmodó szívemben helyet hagyok,
izzó szerelemmel vágyjuk egymást.

Ha leszáll az est.

Ha leszáll az est…


Suhan az éj, elkerül az álom,

mert az ölelő karodat vágyom.

Susog a lomb, zenél a lelkem, mond,

hogy mennyire érzed hiányom, súgd.



A sejtelmes Hold víztükrön táncol,

gondolatban szívem hozzád láncol.

Száll a képzelet, ott vagyok veled,

dédelget karod, csillog a szemed.



Suhan az éj, elkerül az álom,

mert az ölelő karodat vágyom.

Susog a lomb, zenél a lelkem, mond,

hogy mennyire érzed hiányom, súgd.



A rétre pára száll, az éj ránk vár,

egy fáradt meteor hullik le már.

Repül a vágy, igézet, képzelet,

csendesen jár az óra szerkezet.



Suhan az éj, elkerül az álom,

mert az ölelő karodat vágyom.

Susog a lomb, zenél a lelkem, mond,

hogy mennyire érzed hiányom, súgd.

Ahogy elnézem.

Ahogy elnézem…

Ahogy elnézem az ősz pompás subáját,
sárga és rozsdaszínű foltos ruháját,
szépség és nyugalom tölti be a lelkem,
retinámba apró fotóképét rejtem.

Végső sugarát teríti az őszi Nap,
a tó tükrében így villan a holnap
boldog örömök, porrá vált csodás álmok,
ez amit tükörképként a vízben látok.

padon merengve, vágyak festik a falat,
szerelmek porladnak emlékhantok alatt.
Néha egy madár szárnyal, hullik a tolla,
Az ősz és tél után már tavasz jön újra.

Ajkam csókodra vár.

Ajkam csókodra vár…

Kérdezem mire jó ez a játék,
ha tüzes ajkam csókodra vár még?

Verseim új és új nótát zengnek,
gyötrő fájást és forró szerelmet.

Nem szólsz, sötétség homálya takar,
ajkad hangot kiadni sem akar.

Hívj már, és ne késlekedj kedvesem,
mert már parányi láng az életem.

Korhadó rózsák és holt jázminok,
én csak örök nyugalmat áhítok.

Te néma vagy és a síri kertben,
az én fájó szívem megáll, csendben.

Kérdezem mire jó ez a játék,
ha síron túl is ajkam csókodra vár még?

Nevetett a telihold.

Nevetett a telihold.

Különös éjszaka volt
nevetett a telihold,
ajkam boldogan dalolt.

Már halkan dúdolt az éj,
simított engem a szél,
szerelmet megérzem én.

Különös éjszaka volt,
nevetett rád is a Hold.
A fűben táncolt egy kobold.

Halkan mesélt a patak,
násztáncot jártak a halak,
bölcsen hallgattak a falak.

Különös éjszaka volt,
nevetett a telihold,
ajkam ajkaddal összeforrt.

Mert különös éjszaka volt.
Különös éjszaka volt.

Megérintettél.

Megérintettél
.
Mint gyöngéden cirógató
rózsaszálak, melyeket ölel
a szélben rezgő levelek
fényben csillogó sokasága,

halk dallamot susogó szél,
lágy ködfátylat szövő éj,
úgy érintettél meg szívem
mélyén, cirógatva lelkemet.

Mint egy pici fürge madár,
melyet csábít a víz varázsa
rád gondolok, és megrezdül
minden apró sejt ereimben.

Felhők tengerén, egy szikrázón
átsuhanó fény lobban elém,
tündöklő szemed csillogása.
Megérintettél…

Legyél enyém.

Legyél enyém.

Hátam mögött tompa lépést hallok,
egy hang a mélyből árván tőr felém.
Ha behunyom szemem téged látlak,
drága egyetlenem, legyél enyém!

Ha fáj szívem vígaszt tőled várok,
a zord világtól sosem félek én.
Arra kérlek együtt vágjunk neki,
drága egyetlenem, legyél enyém!

Mikor a neved ajkamra veszem,
szememben csillan a szikrázó fény,
mindig várlak, csak téged szeretlek,
drága egyetlenem, legyél enyém!

Bár még.

Bár még

Bár még a hajnal könnye csillan,
mégis mohón feldereng a fény.
Már a levelek között villan,
rózsa illattal száll a remény.
A szél dúdol a patak csobban..

Bár még most bandukol kéjesen
tűzpalástjában a Nap, de úgy
szórja sugarát a réteken,
hogy lenszőke búzatáblákon
pipacstenger izzik vérmesen.

Bár még a patakparton állok
fürgén zenél a vízcsobogás.
Kiterjesztett szárnnyal már leszáll
a bíbor hintaján az alkony,
minden arctalan lesz és sötét.
……
Fájdalmam heve égig röpít.

Örökké várok rád.

Örökké várok rád


Pirkad a reggel, az éj-árnyék fényre vált,
lombok között a rigó párjáért kiált.
Ébred lassan a kócos, álomittas táj,
szemében tűzcsóva vibrál, - hiányod fáj...

Halovány még a Nap, de sugara már éget,
mint szerelem, ha gyötrelemmel ér véget.
A sejtekben tűz lobog, s ott végigszalad;
forr a vér, lángja felcsap, s folyamként halad.

Ilyen az érzelem, ha elér, s tombol,
a feltámadt ár Etnaként - fájón - rombol.
Az emlékek ködfátylán át arcodat látom,
ajkad édes vonalát szívembe zárom.

Magányos a reggel, szobám üresen áll,
a templomtorony hangja a lelkembe száll.
Mint kőszírt a parton: örökké várok rád,
s titkon szeretlek Téged. Egy életen át.

Prince of the Night!

Prince of the Night…

Prince of the Night, Prince of the Night,
Halkan súgott neved az éj issza rég.
Az álmok hercege izzó tűzben ég.
Kitárja szárnyát és bűvkörébe vár,
a templom toronyóra, éjfélre jár.

Halkan fodrozódik a keskeny patak,
partján sárga vízliliomok nyílnak.
A kósza szél lágyan öleli őket,
mint édesanya a pici gyermeket.
Az ezüst Hold a víztükrön táncot jár.

Az éj hosszú és csak pirkadatra vár.
A kert rózsái ontják az illatot,
éj hercege az idővel mulatott,
majd hulló harmat könnyeit törli le,
a völgyet csillogó ködfátyol lengi be.

Prince of the Night, Prince of the Night,
halkan súgott neved az éj issza rég.
Az álmok hercege izzó tűzben ég.
Kitárja szárnyát és bűvkörébe vár,
a templom toronyóra, éjfélre jár.

Csak légy enyém!

Csak légy enyém…

Csak légy enyém,
szeretném ha a világ látná
drága kincsemet,
ki titkon elrabolta szívemet.
Csak légy enyém,
a boldogság kék egén
szikrázó holdfény idején
szerelmes pillantásodért, égek én.
Csak légy enyém,
kis szobám rejtekén
lángolok szívedért,
szomjazom forró csókodért.
Csak légy enyém…

A puszta.

A puszta…

Sík vidék, ökörnyál, gémeskút,
s ha arra visz a vándorút
szívem lángra gyúl a puszta láttán.
Eszembe jut mennyit
vágtáztam rajta lovam hátán.
Pedig azóta sok víz lefolyt a Tiszán.
Most is, meddig a szem ellát,
látom a kék horizont vállát,
a Hortobágyi hidat,
s a terelő boldog pulikat,
távolban kis fehér tanyák, s
a szél lengeti az árva lány haját.
az út mentén piros pipacs
és kék búzavirág,
s az égen pacsirta dalol
éneke mindig elvarázsol.
Távolból visszanézve,
bármerre járok
a puszta szépsége meghódít,
lelkemben újra és újra
elbódít.

Belém kristályosodik szavad.

Belém kristályosodik szavad…

Belém kristályosodnak a bántó szavak,
melyek mint az éles pengék hasítanak.
Olyan ridegek, mint jéghegyeknek orma,
kőbe zárt erősen, ez a jeges forma.

Metsző hideg árad belőle, fuldoklom.
Nem érdemlem tőled ezt te is én is tudom.
Mindnek súlya van melyet már fájón érzek,
ettől megbántott szívemben folyton vérzek.

Eltörött valami, így szellemként élek,
meghaltak az elillant, múló remények,
romlásnak indult a gondolat is bennem,
az elmúlást kell nekem így kihevernem.

Egy jeges leheletű éjjel.

Egy jeges leheletű éjjel.

Mint Föld méhéből olvadó magma,
úgy tündököltek a fények, épp ma.
Kitárt szárnyú lepkék, apró képek,
pörgő násztáncukkal megigéztek.

A reszkető táj vágyta a Napot,
mint jó gazda a sarjadó magot.
Hol van a nyár égő lehelete,
jegessé vált forró kerevete.

Hegyorom mögött eltűnt horizont,
emitt szélfútta tölgy susog viszont.
ám ökörnyál szorult ága közé,
és nem látni sötét lombja mögé.

Lehűlt az éj, szép subája szakadt,
benne a csillagporos vágy maradt.
Vacog a szendergő kökény bokra,
kékre fagyva merült az álmokba.

S jő a bíbor alkony.

jő a bíbor alkony…

S jő a bíbor alkony,
csend borul a tájra
befonja az éjnek
fekete palástja.

Szemem bús merengő
elhalkul a lárma
fodros kéktó vízén,
a Hold fátyoltánca.

Gyengéden simogat,
lágyan ringat
a meghitt érzelem,
tudom, lelkedben
az érzés még jelen.

Hagyd, szóljon mint,
egy templomi orgona
ha szíved kitárod a
boldogságnak lesz hona.

Ne félj, ez a ritmus remek,
téged meg szeretni lehet,
te az enyém- és én a tied,
ettől nekünk a világ kerek.

Ábrándos éjeken.

Ábrándos éjeken…

Vágyom, hogy simítson kezed,
ábrándos éjeken álmodom szemed.
A fakó égbolton a holdsugár mereng,
Nézem, hogy fénye a tóra dereng.

A fű között gyöngyszemű harmat,
a csobogó tó partján csöndet vallat.
Lennék föveny a talpad alatt
amerre jársz amerre lépsz,
ha nem is akarod hozzám érsz.

Vágyom, hogy simítson kezed,
ábrándos éjeken álmodom szemed.
A fakó égbolton a holdsugár mereng.
Nézem, hogy fénye a tóra dereng.

Szeretem a hangod.

Szeretem a hangod…

Szeretem a hangod,
ha reggel köszönt,
mint napfényes hajnal,
csupa madárdal!
Ölelni hív!
Kezdjük szerelemmel a napot,
a legújabbat veled:
Kedvesem!
Ölelni téged micsoda öröm,
bejárni tested,
Jól ismerem arcod,
az élet rá barázdát vetett,
ajkad ébredő rózsa,
szemed nyíló szirom,
Tested vágyak és izzó szenvedély,
lüktető játéka!
Csodálkozol,
hogy hiányzol?
Mást már nem is akarok!
Csak szeress, szeress és szeress!

Érzelmek vihara

Érzelmek vihara…

Dúl bennem az érzelmek vihara,
ledöntve mindent, mint elhagyott ara,
egy elszabadult áradat, mely lelkemből
vulkánként tör elő, ez én vagyok?

kérdem magamtól, miért e keserv?
hová lett a megfontolt bölcs,
kinek lelke tiszta és édes,
mint fáról leszedett gyümölcs?

Egyszer tűzforró, mint a láva,
majd észhez térít a melankólia,
aztán újfent izzik, bekerít
a színes fotokópia!

Majd a némaság keserves börtöne,
a magány szívszaggató fájó sebe,
végül a remény koldus kenyere,
s nem találja e nő, hol a helye!

Csapnivaló a kedvem.

Csapnivaló a kedvem…

Csapnivaló a
kedvem,
ma fel sem kellett volna
kelnem,

bárki szól marok s vissza rá,
mint a kutya csaholok.

Megy előlem minden állat s
ember, ki haragosan már ismer.

Lépek a lépcsőn, botlik a
lábam,
nyalom a placcot, sebes az
állam,

nyitom az ajtót a szél
gyorsabb,
marad az ujjam, s kolbásszá
duzzad.

Beljebb sem könnyebb a szőnyeg a
vesztem,
felpördült sarkán, most már hosszába
estem.

Itt maradok,… mert már semmi
erőm,
hogy legalább elnyúljak a
heverőn!

Kettétört szív.

Kettétört szív…

Vad vágy és tüzes lángolás, ez volt a kezdet,
ilyet nem élhet át, minden szerelmes,
reszkettem, ha rám villantotta igéző szemeit,
akaratlanul is vágytam csókjait.

Bújtam a karjába, mint egy riadt őzike,
melegséget, szerelmet kaptam cserébe,
elkápráztatott, nekem adta testét-lelkét,
szomjaztam forró szerelmét,

Ah, de a boldogságnak egyszer vége szakadt,
amikor egy asszony karjaiba szaladt,
szívem kettétört, lelkem egy darabja elszállt,
felhőtlen örömöm, dédelgetett álmom, bánattá vált.

Eszembe jut az óta is párszor,
arca beleégett szívembe, százszor,
azóta keresem-kutatom,
de párját nem találom.

Megtört álmok.

Megtört álmok.

Hová tüntek a napsütötte álmok,
hová lett a tavasz mire rég várok?
Szívembe költözött mitől ember fél,
a zord és a kegyetlenül jeges tél.

Eltünt a boldogság kéklő madara,
nékem már soha nem szól többé dala,
veled éreztem én az ifjúságot,
nélküled meghaltak a vágyó álmok.

A bánat ütötte fel a bús fejét,
árva szívem nem találja már helyét,
összetörtem, mint porcelán a kövön,
nincs boldogtalanabb nálam a földön.

Édes érzés.

Édes érzés…

Boldog vagyok,
neked köszönhetem,
szívemből, mint a vulkán kitör,
ízzik hömpölyögve a szerelem.

Boldog vagyok,
neked köszönhetem,
virágba borult az életem,
a szellő lágy ölén,

ringatózom a szerelem tengerén.
Könnyűnek érzem magam,
szállok, repülök és gondolatban,
már szenvedélyem örvényébe merülök.

Boldog vagyok,
neked köszönhetem,
bárhol is jársz megtalál,
lávaként zúduló szerelmem.

A parton.

A parton…

A parton állok,
elmerülve nézem,
hogy teríti szét,
sugarát a bíbor alkony.
A víz csendesen csobog,
és az ég alján
felveti fejét,
mint dacos leány,
utoljára a Nap!
Lassan minden
arctalan sötét lesz, és
magamra hagy…

Már nincsenek holnapok!

Már nincsenek holnapok…

Már nincsenek
holnapok,
pusztán egy árny
vagyok
hullámsírba veszett
kincs
a felkutatására remény
sincs.

Már nincsenek
holnapok,
boldog szerelmek, szép
napok,
a csend sikoltva
menekül,
zokogva,
reménytelenül!

A fénykép.

A fénykép…

Mint a Hold,
mikor áttöri
magát
a felhők sűrű tengerén,
úgy ragyog a
sötétből
a fényképed
felém.
Elmerengve nézem
a kedves arcot,
lelkem tágasabb lett,
és kékebb az égbolt.
Mellettem
felhők úsztak,
szemedben
lámpásként gyúltak a
csillagok, hajadon
aranyló őszi napfény,
selymes színe,
csillogott.

Fohász a Kedveshez.

Fohász a Kedveshez…

Eléd teszek mindent,
amim van,
mit lelkem kincséből
még adhatok,
a szerelem aranyló köntösét,
mely
mélyen a szívemben
ragyog!

ledobtam mindent,
ami bánt,
ami por, ami szürke,
amit
rozsda emészt, és seb
lelkem falán,
szerelmem sötétjét lelkem
legyűrte,
hogy rád találtam, fényed
útján!

Fény csillant.

Fény csillant

Fény csillant a tó tükörvizén,
álmodozva álltunk te meg én.
halkan zúgó öreg fák ölén.

Kósza szél sírt a zöld lombokon,
ahol félelem volt egykoron,
ábrándozva ölelt két karom.

Táncolt a Hold és ránk ragyogott,
kiválasztottunk egy csillagot
ajkad ajkamról csókot lopott.

Boldog voltam én így kedvesem,
mert megérintett a szerelem,
nem történt még ilyen énvelem.

Táncolt huncutul a napsugár,
szívemben is virág nyílott már,
az érzés tombolt, mint tüzes nyár.

Fény csillant a tó tükörvizén,
álmodozva álltunk te meg én,
halkan zúgó öreg fák ölén.

Én vigyázok rád.

Én vigyázok rád…

Leszállt az éjszaka,
és én vigyázok rád.
Az álomszép mesét
már együtt éljük át.
Nézd, itt figyel a Hold,
az óra tik-tak jár.
A képzelet szárnnyal
és a boldogság vár.


Harmatból gyöngyöt fűz
a csodás éjszaka,
rezgő nyárfák között
halkan susog a szél
a vágyunk útra kél.
A ringó, sürű lomb
is álmos táncot jár,
újra boldogság vár.

A fénylő, karcsú Hold
égő ezüst fátyla,
aláhull a szelíd
és lankás dombokon,
mintha a tündérek
hárfája szólna de,
csak tücsökpár hangol,
messze valahol.

Ölelj, csak ölelj!

Ölelj csak ölelj!

Ölelj csak ölelj, hogy fájjon,
szemem zöldje nem néz rád vádlón.
Csókolj csak csókolj, hogy fájjon,
ajkad édes gyümölccsé váljon!

Ölelj csak ölelj, hogy fájjon,
a táncoló Hold fénnyel várjon.
Csókolj csak csókolj, hogy fájjon,
szerelmed zamatos ízét vágyom!

Ölelj csak ölelj, hogy fájjon,
Testem testeddel vad táncot járjon,
Csókolj csak csókolj, hogy fájjon,
szívünk Ámor börtönébe zárjon!

A vágy.

A vágy…

Álom volt csupán,
gyönyörű kéjes éj,
átölel a perc és a
feltámadt szenvedély.

Feszül a test,
izzik a vágytól a vér,
pattanásig feszül az izom
gyönyört élvezni kér.

Az ösztön, mint a farkas
marcangol és tép,
a szenvedély
a sejtekbe, lüktetve lép.

Vérszínű, mint a...

Vérszínű, mint a…

Hogyan fesselek le téged, hogy
hűen adja vissza a lényed?…
Mint nyíló, üde rózsaágat,
mely kelti a pezsdítő vágyat?

Vagy mint tiszta opálos eget,
mely űzi a sötét felleget?
A virággal borított rétet,
széna illatot hozó szellőt?

Minden szépségben téged látlak,
érezlek gyönyörű kedvesem.
Ajkad vérszínű, mint a mérges
alkony, arcod oly hamvas, epres.

Szemeid fénye csillog, ragyog,
mint a gyémánt, ha villan fénylő,
és álmos reggeli napsugár.
Elkápráztat az egész lényed.

Hogyan írjalak le, hogy teljes
képet fessek rólad és ne csak,
képzeletjáték legyél nekem?
Édes érzés! - Neved: szerelem.

Oly kedves vagy nekem.

Oly kedves vagy nekem,

mint énekes madárnak a párja,

aki mindig dalaival várja.

Vagy mint a mézelő virág,

mely édes bibéjével epedve,

a tűző nap felé fordítja fejét,

hogy a méhecske megtalálja,

s csókjával megáldja.


Oly kedves vagy nekem,

mint földnek a harmatcsepp,

az égboltnak a szivárvány,

mely tündöklik délibábos órán.

Lehetsz víz is a sivatagban,

gyönyör a kéjlakban,

édes sóhajtás a szélben,

Tőled lett csodálatos.

Tőled lett csodálatos.

Tőled lett csodálatos ez a világ,
szívem féltőn egyre csak téged imád.
Nézd a felleget, nézz fel már az égre,
a Nap is tündöklőn ragyog ránk végre.

Szárnyalok, képtelen vagyok én járni,
most csakis karjaidba tudok vágyni.
Addig még azokat felém kitárod,
várom, hogy ölelésem te is vágyod.

Tőled lett csodálatos ez a világ,
szívem féltőn egyre csak téged imád.
Nézd az azúr eget magával ragad,
és a szép őszi táj suhanva halad.

Szárnyalok, képtelen vagyok én járni,
most csakis karjaidba tudok vágyni.
Addig még azokat felém kitárod,
várom, hogy ölelésem te is vágyod.

Az álmokhoz

Az álmokhoz

Betakar az éj fekete leple már,
gondolatom mélyen lent szunnyadva ül.
Szemeimre új hűsítő álom vár,
a csillogó fény messzire elkerül.

Vidám lepke repül álomképen át,
kecsesen, lágyan vágyával fedezve.
Tarka virágos rét ontja illatát.
Bokor alján egy kisnyúl ül reszketve.

Az őszi zápor éltető a földnek,
a mohó vágyam lebegve száll feléd.
Szerelem szépséges gyötrelme öl meg.

Ölelj magadhoz gyöngéden!- Szeretném!
Legyen bódító mámor a szívemnek,
boldogság töltene el ha érezném.

Érints meg!

Érints meg…

Ujjaid gyöngéden érintsék bőröm,
mint hajnali szellő a kis virágot.
Érezd testem érzéki rezdülését,
add át a szenvedélyed vad ritmusát.
Milyen szép perc!- Csak a vágy diadala
érinti lelkünknek édes dallamát.
A tűz, mint a kiömlő láva elönt,
felégetve a józan ész határát.

Érints meg!…
Vágyom, hogy ölelj és selymes bőrömön
érezzem vad vágyad követelését.
Csókod oltsa szomjazó ajkam égő tüzét.
A mélyből feltörő izzó szenvedély
jelzi már a szerelem jelenlétét.
Felszítja az érzelem lobbanását,
ölelő karod, szíved dobbanását,
az egész lényemmel érzékelem én.