Bealkonyult
Bealkonyult: bokraikon a rózsák remegve,
akár templomi füstölők ontják az illatot.
Az esti szellő avart, fájó zenét kavarog.
Vérvörösen bukik le a Nap végsőt feszengve.
Roppant tágas szentély az ég, sötét és halott.
Lezuhant a Nap alvadt vérébe beleveszve.
Sírón hegedű szól, mint a szív kétségbeesve,
emléked a lelkembe, arany serlegként ragyog.
.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
2 megjegyzés:
Szia Lyza!
Imádom azokat a verseket és prózát, ahol a külvilág, a táj képei tökéletes egységben olvad egybe a mű írójának belső világával...
Ezért voltam itt!
Elfelejtettem megírni:
- már nem nagyon használom a bloggert,de várlak itt:
www.szoszi-madi.hu
Puszi!
szí.
/ ...és milyen érdekes, hogy sokan keresik a maguk külön kis világát, egy egyéni felületen, ahol nem feltétlen kell a képmutatás... /
Megjegyzés küldése