Bársonyos szemek

Bársonyos szemek

Álmodozó művész lelkemnek élvezet:
alkonynál is barnább bársonyos két szemed.
Ezt isten alkotta egy szép, derűs tájon,
hogy tüzet adj nekem alkonyi órámon.

S ha az est leszáll skarlátszínű kabátban,
könnyedén heversz le ágyadra, szobádban.
Szeretlek, te párduc, te kéjes bujaság,
kiéhezett szerelmed mégis mást imád.

Ó, ne hagyd, hogy perzselő lángod pihenjen,
gyönyör kínozd, gyötörd testem, hogy pihegjen.
Így tudsz engem percek alatt hevíteni,
szerelmes vágyad kezd izzón megégetni.

Tudom szíved, forr, mint kohó, perzsel a lángja,
szeretlek, bár nem én vagyok szemednek ideálja.
Lelkem, mint mélyen zengő hangod kesergő,
S érzem örökké börtönödbe zárt rabnő.

Ha látlak jönni

Ha látlak jönni

Ha látlak jönni
a felhőkig törő hangszerek dallamán,
lassul léptem, mert tekinteted körbejár.

Ha elnézem a
homlokodon lágyan libbenő fényvarázst,
mint arcképeden szemed bűvös sugarát.

Azt mondom neked
tested érett, férfias, szerelemre kész,
ám gondolni könnyű, véghez vinni nehéz.

Te vagy a tavaszom színe, a nyár csókja,
az ősz pompás gyümölcse a tél kristálya.

Vannak szemeden bánattal-teli árkok,
mint ékszeres dobozban apró medálok.

De te nem vagy elég örök vigaszomnak?
Rád gondolok mindig, nem számít közönyöd,
ha halhatatlan szerelmem téged köszönt.

A szerelem éjszakája

A szerelem éjszakája

Azt mondják fátyol lebeg tekintetem fölött,
mert nem látok mást, csak szép, nagy rózsaszín ködöt.
A szerelmet én tisztelem, mint megélt csodát,
bűvölt szívünknek gyönyör, egy csábító világ.

Mikor lelkemet kezdi vonzani hatalma,
nem állhatok ellen, mert elcsábít mámora.
Nincs szükségem már nyakatekert csábos szóra,
szédült lelkemre csap eme iszonyú csoda.

Ad rám tündéri fényt, ahogy a bukó naptól
a felhők tüze ég, gyönyört terem, így attól
örvényébe mohón belereszketek-várom-
aléltan karjában az éj partján a párom.

Ha az érzelem árad

Ha az érzelem árad

A tűnő sötét éj színjátszásba kezd,
mérgesen a vérvörös hajnalra fest.
Nézem szemednek tüzes lobogását,
íriszem tóként őrzi sugárzását.

Ölelj, kívánj, szeress, gyöngéden, némán,
hadd záporozzon kínzó vágyad én rám.
Az enyém legyen, borzongó-reszkető,
fölcsapó s bukó tengerhullám tető.

Hegyekké nőve, völgyekké zuhanva,
perzselő alakod csókkal takarva.
Csak téged néznek, csak rád,- e tűz-szemek,-
bájitalként szívem csak téged szeret.

Minden apró sejtem, bálványként áhít,
lelkemben szerelem fája virágzik.
Mától e gyönyörnek adom át magam,
s ölel imádott tigrisem boldogan.

Bealkonyult

Bealkonyult

Bealkonyult: bokraikon a rózsák remegve,
akár templomi füstölők ontják az illatot.
Az esti szellő avart, fájó zenét kavarog.
Vérvörösen bukik le a Nap végsőt feszengve.

Roppant tágas szentély az ég, sötét és halott.
Lezuhant a Nap alvadt vérébe beleveszve.
Sírón hegedű szól, mint a szív kétségbeesve,
emléked a lelkembe, arany serlegként ragyog.

.

Alakod varázsa

Alakod varázsa

Alakod, mozdulatod gyönyör,
virágzó nyári táj varázsa.
Csábító szertelen mosolyod
friss tavaszi szél lobogása.
Ezek meg tudnak őrjíteni
óh, mennyire tudlak szeretni!

Szemed varázslatosan csillog,
mint gyűrűben ékköves karát,
szórja rám bűvös fénysugarát.
Aztán- jön őrjítő élvezet -
ha éjjel kéjre hív az óra,
ajkad visz bűnbe,- édes csókra.-

A férfi test csodás adomány.
Ki mást mond az irigy koholmány.
Hever az ágyon, mint egy szultán,
várja becézd, akár kurtizán.
Magát szemérmetlenül adva,
bősz vágy tüzétől fellobbantva,

szállunk egyre csak magasabbra.

A menny lángolt

A menny lángolt

Suhant bíbor palástjában a lemenő Nap,
s búcsújától a menny lángolt véres sebekben.
A nő gondolkodva ült egy padon távolabb,
s megkövült bánat az oly gyönyörű szemekben.

Hallgatta a zenét, síró dallamok hangját,
mellyel a parkot öntik el ifjú rock bandák.
Így a leszálló est lelkét üdíti mindjárt,
ahogy a kertész vágyja a rózsák illatát.

Szeme, mint vén sasé, néha olyan tüzes volt,
átjárta a zene, beitta a dallam-árt.
S a márványhomlokú nő-élvezte a tempót,
Ó, csodás percek, -s a lelkére megnyugvás várt.