Tenger, te zúgó víz!

Tenger, te zúgó víz

Tenger, te zúgó víz, enyhítsd bánatom,
kiben vad vihar, s szelek panasza száll.
Röpíts távol, mert itt nekem könny terem,
így szívemben csak gyötrelem és kín vár.
Tenger, te zúgó víz, enyhítsd bánatom.

Száguldj velem, büszke motor messze el.
Suhanj, repülj, elég már a fájdalom.
Gyerünk! Gyerünk! a szabadságom vágyva.
S lelkemhez olyan közel boldogságom.
Száguldj velem, büszke motor messze el.

Hol illatod, te paradicsomi kert?
Itt kék ég alatt, szerelem bont szárnyat,
csókok, virágcsokrok gyönyörködtetnek,
s kínzó gyönyör kelt őrjítően vágyat.
Hol illatod, te paradicsomi kert?

Tenger, te zúgó víz, enyhítsd bánatom,
kiben vad vihar, s szelek panasza száll.
Röpíts távol, mert itt nekem könny terem,
így szívemben csak gyötrelem és kín vár.
Tenger, te zúgó víz, enyhítsd bánatom.

Emlékezzen rá...

Emlékezzen rá

Emlékezzen rá, minden hátsó gondolat nélkül,
hogy szerelmes szívét elé teríthesse végül.
Lángoljon föl őrző rejtekén:- a vad vonzalom-
mert ez a vágyódás, embert próbáló borzalom.

Ám gyönyörű a Nap, mikor felkel sugarában,
álmodik, szerelmet forral tüze- bálványában-
Ne hagyja sokáig elpihenni izzó lángját,
akár csak gyönyör élessze, szítsa édes álmát.

S mint fák borzongó sorai, szerelmét élvezé,.
ó, te kit éj avat ma nővé, szeresd örökké.
A vágy ezer virágba szökken, szíve színözönben.
S az eső habja fönn, ömlik sűrű könnyben.

Emlékezzen rá, minden hátsó gondolat nélkül,
hogy szerelmes szívét elé teríthesse végül.
Lángoljon föl őrző rejtekén:- a vad vonzalom-
mert ez a vágyódás, embert próbáló borzalom.

Bársonyos szemek

Bársonyos szemek

Álmodozó művész lelkemnek élvezet:
alkonynál is barnább bársonyos két szemed.
Ezt isten alkotta egy szép, derűs tájon,
hogy tüzet adj nekem alkonyi órámon.

S ha az est leszáll skarlátszínű kabátban,
könnyedén heversz le ágyadra, szobádban.
Szeretlek, te párduc, te kéjes bujaság,
kiéhezett szerelmed mégis mást imád.

Ó, ne hagyd, hogy perzselő lángod pihenjen,
gyönyör kínozd, gyötörd testem, hogy pihegjen.
Így tudsz engem percek alatt hevíteni,
szerelmes vágyad kezd izzón megégetni.

Tudom szíved, forr, mint kohó, perzsel a lángja,
szeretlek, bár nem én vagyok szemednek ideálja.
Lelkem, mint mélyen zengő hangod kesergő,
S érzem örökké börtönödbe zárt rabnő.

Ha látlak jönni

Ha látlak jönni

Ha látlak jönni
a felhőkig törő hangszerek dallamán,
lassul léptem, mert tekinteted körbejár.

Ha elnézem a
homlokodon lágyan libbenő fényvarázst,
mint arcképeden szemed bűvös sugarát.

Azt mondom neked
tested érett, férfias, szerelemre kész,
ám gondolni könnyű, véghez vinni nehéz.

Te vagy a tavaszom színe, a nyár csókja,
az ősz pompás gyümölcse a tél kristálya.

Vannak szemeden bánattal-teli árkok,
mint ékszeres dobozban apró medálok.

De te nem vagy elég örök vigaszomnak?
Rád gondolok mindig, nem számít közönyöd,
ha halhatatlan szerelmem téged köszönt.

A szerelem éjszakája

A szerelem éjszakája

Azt mondják fátyol lebeg tekintetem fölött,
mert nem látok mást, csak szép, nagy rózsaszín ködöt.
A szerelmet én tisztelem, mint megélt csodát,
bűvölt szívünknek gyönyör, egy csábító világ.

Mikor lelkemet kezdi vonzani hatalma,
nem állhatok ellen, mert elcsábít mámora.
Nincs szükségem már nyakatekert csábos szóra,
szédült lelkemre csap eme iszonyú csoda.

Ad rám tündéri fényt, ahogy a bukó naptól
a felhők tüze ég, gyönyört terem, így attól
örvényébe mohón belereszketek-várom-
aléltan karjában az éj partján a párom.

Ha az érzelem árad

Ha az érzelem árad

A tűnő sötét éj színjátszásba kezd,
mérgesen a vérvörös hajnalra fest.
Nézem szemednek tüzes lobogását,
íriszem tóként őrzi sugárzását.

Ölelj, kívánj, szeress, gyöngéden, némán,
hadd záporozzon kínzó vágyad én rám.
Az enyém legyen, borzongó-reszkető,
fölcsapó s bukó tengerhullám tető.

Hegyekké nőve, völgyekké zuhanva,
perzselő alakod csókkal takarva.
Csak téged néznek, csak rád,- e tűz-szemek,-
bájitalként szívem csak téged szeret.

Minden apró sejtem, bálványként áhít,
lelkemben szerelem fája virágzik.
Mától e gyönyörnek adom át magam,
s ölel imádott tigrisem boldogan.

Bealkonyult

Bealkonyult

Bealkonyult: bokraikon a rózsák remegve,
akár templomi füstölők ontják az illatot.
Az esti szellő avart, fájó zenét kavarog.
Vérvörösen bukik le a Nap végsőt feszengve.

Roppant tágas szentély az ég, sötét és halott.
Lezuhant a Nap alvadt vérébe beleveszve.
Sírón hegedű szól, mint a szív kétségbeesve,
emléked a lelkembe, arany serlegként ragyog.

.

Alakod varázsa

Alakod varázsa

Alakod, mozdulatod gyönyör,
virágzó nyári táj varázsa.
Csábító szertelen mosolyod
friss tavaszi szél lobogása.
Ezek meg tudnak őrjíteni
óh, mennyire tudlak szeretni!

Szemed varázslatosan csillog,
mint gyűrűben ékköves karát,
szórja rám bűvös fénysugarát.
Aztán- jön őrjítő élvezet -
ha éjjel kéjre hív az óra,
ajkad visz bűnbe,- édes csókra.-

A férfi test csodás adomány.
Ki mást mond az irigy koholmány.
Hever az ágyon, mint egy szultán,
várja becézd, akár kurtizán.
Magát szemérmetlenül adva,
bősz vágy tüzétől fellobbantva,

szállunk egyre csak magasabbra.

A menny lángolt

A menny lángolt

Suhant bíbor palástjában a lemenő Nap,
s búcsújától a menny lángolt véres sebekben.
A nő gondolkodva ült egy padon távolabb,
s megkövült bánat az oly gyönyörű szemekben.

Hallgatta a zenét, síró dallamok hangját,
mellyel a parkot öntik el ifjú rock bandák.
Így a leszálló est lelkét üdíti mindjárt,
ahogy a kertész vágyja a rózsák illatát.

Szeme, mint vén sasé, néha olyan tüzes volt,
átjárta a zene, beitta a dallam-árt.
S a márványhomlokú nő-élvezte a tempót,
Ó, csodás percek, -s a lelkére megnyugvás várt.

A Nap

A Nap

Oly lustán nyújtózik ma a Nap az égen,
mint ébredő nő selyem párnája ölén.
Ki gyönyörűséggel, a kezével éppen
keble hegy-völgyeit simítja könnyedén.

Opálszínű felhő buckán csönd-ájulat
sétál le-föl s némán, szemléli a látványt.
Tekintetével nyeli a gyönyört, s mulat,
mert a Nap kéjesen süt, elöntve halmát.

Szerető, tüzes nőként tekint a tájra,
legyőzve a kergetőző csúf felleget.
Ágya mellett a szétszórt fénysugár várja,
hogy beragyogja a szomorú lelkeket.